Az 1950-es években, amikor a tipikus családban csupán egy televízió, egy telefon, egy lemezjátszó, egy fürdőszoba és egy kenyérsütő volt, az emberek egyszerűbben éltek. Híre-hamva sem akadt még audiovizuális felszerelésekkel telezsúfolt szórakoztató központoknak, és nem tudták, mi fán terem a számítógép. A szerény, igénytelen otthonok zömét a korszak jellegzetes bútoraival rendezték be. S íme, alig fél évszázad elmúltával ezek a bútordarabok és ezek a lakások a 20. század design ikonjaivá váltak.

Rudolph Schindler, Richard Neutra, Frank Lloyd Wright, Walter Gropius, Ludwig Mies van der Rohe, Breuer Marcel tervezték azokat a lélegzetelállító házakat, melyeket a modernizmus fémjeleinek tartunk, s melyek a következő jellemzőkkel bírnak: nyitott alaprajz, lapos tetők, gádorfalas ablakok, konzolos szobák, üveg tolóajtó, körbefogott sarokablakok, díszítés- és sallangmentes belső berendezés és hosszan elnyúló garázs.

Ezeket a házakat a tágas, szépséges táj közepébe ültették, méghozzá olyan fortélyosan, hogy kihangsúlyozzák a látványt és előnyösen kihasználják a fényt. Az új horizontális struktúrák egyrészt a hatékonyságot és a funkciót, másrészt a keresetlenséget és a kényelmet hangsúlyozták. A nyitott tér, amelyben egybeolvadt a konyha a nappali szobával vagy ebédlővel, jóval könnyedebb életstílust tett lehetővé.

Az akkor divatozó, a hagyományokkal szakító bútorok áramvonalasak, könnyűek és többnyire gazdaságosak is voltak. Takarékos eleganciát és kifinomultságot tükröztek. Általánosságban a tipikus század középi szobák inkább az építőanyagoknak, a bútorzatnak és az ablakon túli természet egységének engedtek teret, mintsem a bonyolult építészeti vonásoknak.

Az előszoba már kiment a divatból, ehelyett a bejárati ajtóból szinte az összes lakóterületet be lehetett látni. A konyhák a sarokba szorultak, és afféle reggelizőzugokká váltak. A konyhaszekrények és a háztartási készülékek jóval áramvonalasabb alakot öltöttek és a tárolóhelyek jobban specializálódtak. Néhány konyhában a rejtett pultokat kinyitható munka- vagy étkezőhellyé alakíthatták. A nappali szobák egybeolvadtak az ebédlőkkel és a padlótól a mennyezetig érő ablakoknak köszönhetően végeérhetetlennek látszódtak. A berendezésük gyakorta természetesnek látszó anyagokból készült, például a szobák egyik falát téglából vagy nyers kőből építették. Csupán a háló- és fürdőszobák maradtak aránylag ugyanazok – kis méretűek, a ház hátsó részébe, netán a pihenőszoba fölé telepítve.

A modern bútor párhuzamosan fejlődött a modern építészettel és technológiával. A modern bútoripar számos vezető tervezője eredetileg építészként működött. Voltak, akik akkor fordultak a bútortervezés felé, amikor a 2. világháború miatt megtorpant az építkezés, míg mások azon igyekeztek, hogy az általuk tervezett új típusú otthonok berendezését is megalkossák. Az 1950-es években Herman Miller és Hans Knoll voltak a legrangosabb modern bútorgyártó vállalatok az Egyesült Államokban. Nyugat-Európában a háború után mindenki bolondult a modern bútorért, mely igényeknek az olaszországi Cassina és a dániai Fritz Hansen tett eleget. A skandinávok elsősorban fát használtak, ugyanakkor felfedezték az ipari anyagokat, ami többek között Arne Jacobsen olyan híres munkáin jelentkezik, mint a Hattyú szék, és a Tojás szék.

A századközépi otthonokban rengeteg hasonló stílusú lenyűgöző dekoratív kiegészítőt fedezhetünk fel. Az ideális design számos úton-módon jutott kifejeződésre a dekoratív tárgyakban. A faliórák elveszítették régi számlapjukat és absztakt alakokat öltöttek. Az üvegtárgyak szellemesek, szervesnek látszók és színesek lettek. A textileket csomós szálakból szőtték vagy olyan jellegzetes mintákkal, melyek teljes ellentétben álltak a korszak tiszta, egyszerű esztétikájával. A lámpák absztrakt és figurális formákat öltöttek és minden eddiginél merészebbek lettek.

Manapság ugyan számos századközépi dekoratív kiegészítőt újragyártanak, ám azért valahol a pincék és a padlások mélyén még sok eredeti darab is lapulhat.